Megjelenik a hordozható digitális hangzás

Megérkezik az utazásra szánt digitális audió – TARTALOM

1. A CD rengeteg előnyt kínált
2. Elkezdődik a discmanek korszaka
3. A védelem, ami túl messzire ment

A CD rengeteg előnyt kínált

A digitális audió először a CD (Digital Audio Compact Disc) formájában terjedt el, amelyet a Philips és a Sony közösen mutatott be 1982-ben. A CD ötvözte a tömeggyártás előnyét, amit a hagyományos lemezekkel osztott meg, a lézerrel történő érintésmentes olvasással. A klasszikus lemezeknél tűt használnak, ami kizárja a gramofon mozgás közbeni használatát – a lemez megkarcolódásának kockázata túl magas. A lézer ezzel szemben érintés nélkül olvassa a jeleket a lemezen, így a legrosszabb, ami történhet, hogy az olvasás megszakad, és a mechanizmusnak vissza kell állnia a megfelelő pontra.

A digitális CD-k eleinte az audiofilek körében arattak sikert, de igazi hírnevüket az innovatív változatok hozták el – az írható CD-R, az újraírható CD-RW és a digitális videó formátuma, a VCD, amely főleg Ázsiában vált népszerűvé, ahol a videómagnókat váltotta ki. Nagyon gyorsan kiderült, hogy ez a formátum nemcsak audióhoz, hanem adatrögzítéshez és szoftverterjesztéshez is kiváló, hiszen a CD sokkal nagyobb kapacitást kínált a hajlékonylemezekhez képest – akár 700 MB-ot a tipikus 1,44 MB helyett.

Elkezdődik a discmanek korszaka

Nem kellett sokat várni, és megszülettek a hordozható CD-lejátszók – az első a Sony Discman D-50 volt 1984-ből. Az első discmanek meglehetősen nagyok voltak, és mozgás közben kihagyásokkal küzdöttek, de a problémát hamar megoldották a puffer hozzáadásával, amely lehetővé tette a lejátszás folytatását ütések esetén is (skip protection).

Míg a legelső discmanek meglehetősen nagyok voltak, a kilencvenes évekre egyre vékonyabbá váltak, végül csak alig voltak nagyobbak magánál a CD-nél. Miközben a méretük csökkent, a képességeik folyamatosan bővültek – a modern digitális formátumok elterjedésével már MP3-at is tudtak lejátszani. Két ceruzaelemmel vagy újratölthető akkumulátorral körülbelül tíz órát bírtak, és néha extra funkciókat is kaptak – például beépített rádiót, vagy azt a lehetőséget, hogy PC-hez csatlakoztatva CD-meghajtóként működjenek.

A CD másolásának egyszerűsége hamar komoly vitákat váltott ki. A digitális zene minőségromlás nélküli olvasása (rippelés) annyira egyszerű volt, hogy a Windows is közvetlenül támogatta. Nem volt nehéz, hogy a felhasználó saját válogatást készítsen és kiírja CD-re – ezt például az Apple is hirdette 2001-ben: „Rip. Mix. Burn.”

A védelem, ami túl messzire ment

1982-ben senki sem számolt azzal, hogy alig tíz évvel később mennyire egyszerű lesz másolni a digitális hangot. A védelem gyakorlatilag csak egy jelzés volt, hogy a lemezt nem szabad másolni – amit a legtöbb számítógép szoftvere egyszerűen figyelmen kívül hagyott. A kilencvenes évek végén megjelentek a „nem másolható” CD-k, amelyek azonban megsértették a CD Audio szabványát, és néhány esetben kéretlen szoftvert (rootkitet) telepítettek, hogy megakadályozzák a másolást.

A legrosszabb eset a Sony BMG 2005-ös XCP rootkit botránya volt, amely hackertechnikákhoz hasonló módszereket alkalmazott – és ezzel biztonsági kockázatokat teremtett. Ez klasszikus példája volt annak, amikor a „védelem túl messzire ment”, és az USA-ban több per is indult emiatt.

A túlzott másolásvédelem végzetesnek bizonyult az utódformátum, a SACD (Super Audio CD) számára, amely nemcsak visszafelé kompatibilitást kínált, hanem magasabb hangminőséget, térhang támogatást és a frekvenciatartomány 100 kHz-ig történő kiterjesztését is. A formátumot 1999-ben mutatták be, és a DVD Audio-val versenyzett a digitális audió jövőjéért – de mivel új típusú lejátszót igényelt, és a számítógépen csak a CD-kompatibilis réteg volt lejátszható, végül nem terjedt el, és 2009 óta gyakorlatilag nem adnak ki rá anyagokat.