Az 1950-es évek túlzott optimizmusa

1. A mesterséges intelligencia születése a Dartmouth College-on
2. Az első sikerek és az áttörés illúziója
3. Kombinatorikus robbanás és a sakk
4. Valóság vs. kezdeti várakozások

A mesterséges intelligencia születése a Dartmouth College-on

A mesterséges intelligencia 1956-ban vált a kibernetika önálló szakterületévé a Dartmouth College-on, ahol akkoriban olyan látnokok dolgoztak, mint Marvin Minsky, John McCarthy, Claude Shannon, Nathan Rochester, Ray Solomonoff, Oliver Selfridge, Trenchard More, Arthur Samuel vagy Allen Newell. Optimista korszak volt ez, amikor még azt feltételezték, hogy ez a generáció megéri a gondolkodó gépek megjelenését – és ez az optimizmus azon alapult, hogy a logikai következtetés terén viszonylag gyorsan haladtak előre.

Első sikerek és az áttörés illúziója

Már 1955 végén megszületett a Logic Theorist program, amelyet az első mesterséges intelligencia programként tartanak számon, és amely sikeresen bizonyított 38-at a Principia Mathematica 52 tételéből. Allen Newell és Herbert Simon úgy írták le az érzéseiket, hogy az áttörés már karnyújtásnyira lehet, „hogy már majdnem ott vagyunk". Ahogy azonban hamarosan kiderült, ez csupán a kezdeti siker okozta illúzió volt.

Kombinatorikus robbanás és a sakk

A következő évtizedben kiderült, hogy bizonyos problémákat a korai megközelítések hatékonyan tudtak megoldani, míg másokat egyáltalán nem. Az első probléma az úgynevezett kombinatorikus robbanással kapcsolatos, vagyis azzal a ténnyel, hogy a látszólag könnyen leírható és egyértelműen megoldható feladatok csak triviális méret esetén oldhatók meg, de bármilyen valós probléma esetén a megoldás időbeli komplexitása polinomiálisan vagy exponenciálisan növekszik.

Viszonylag hamar rájöttek, hogyan lehet egyszerűen sakkozni az állapottér-keresés módszerével, amikor kiértékeljük a sakktábla helyzetét, és minden lehetséges lépésre és ellenlépésre megvizsgáljuk az összes alternatívát egyre mélyebben – csakhogy a lehetőségek száma messze meghaladja a klasszikus elemzés kereteit. A sakk állapotterének becsült mérete 10⁴⁶, miközben a keresési fa komplexitása – lépésenként átlagosan 35 alternatívával és becsült átlagos 80 lépéshosszal – még ennél is jóval nagyobb: 10¹²³! Most gondolj bele, hogy az egész megfigyelhető univerzumban az elemi részecskék becsült száma „mindössze" 10⁸⁶ – ebből is látszik, hogy pusztán mechanikusan ezt a problémát nem lehet megoldani.

Valóság vs. kezdeti várakozások

A sakk iskolapéldája a mesterséges intelligencia számára jelentett problémának, nemcsak azért, mert az egyszerű algoritmus keresése a játékhoz gyorsan kudarcot vall, hanem azért is, mert talán ez a kombinatorikus robbanás első széles körben ismert esete.

Bármilyen mechanikus megközelítés nagyon gyorsan kudarcot vall – ezért tartott még közel negyven évig, mire a számítógépek a sakkban elérték az emberekkel teljesen összevethető szintet. Ez azonban csak a kezdete volt a mesterséges intelligenciával kapcsolatos problémáknak.

A mesterséges intelligencia mint kutatási terület az 1950-es években született meg a Dartmouth College-on, ahol olyan úttörők, mint Minsky és McCarthy lefektették a szakterület nyers alapjait. A kezdetek tele voltak sikerekkel – mint például a Logic Theorist program –, de problémákkal és zsákutcákkal is. Nagyon hamar kiderült, hogy a mesterséges intelligenciát nem lehet pusztán mechanikus megközelítéssel kezelni, az abszurd mértékben erőforrás-igényes számítások miatt, amelyek így rendkívül gyorsan keletkeznek. Ezt a problémát „kombinatorikus robbanásként" ismerjük, és még az olyan látszólag egyszerű feladatokon is szemléltethető, mint a sakk. Ez azonban csak egy a sok probléma közül – a többit a sorozat következő részeiben vesszük szemügyre az MI érkezik sorozatban.