Az USB-csatlakozók állatkertje

Az USB-csatlakozók állatkertje – TARTALOM

1. Az eredeti kábelek formájuk alapján nem voltak összetéveszthetők
2. Az eredeti kábelek már nem voltak elegendők
3. Az átnevezés zavart okozott
4. A megfelelő kábelt a megfelelő eszközbe

Az eredeti kábelek formájuk alapján nem voltak összetéveszthetők

Az eredeti specifikáció viszonylag áttekinthető volt. Tartalmazta a nagy A és B típusú csatlakozókat, amelyek formájuk alapján nem cserélhetők fel: a téglalap alakú A típusú csatlakozót jellemzően a számítógépbe dugod, a ferde élű B típusú hasábot pedig a meghajtóba, szkennerbe vagy nyomtatóba. 

Ez a csatlakozótípus strapabíró volt, de nagy – ezért gyorsan megjelentek a mini USB kisebb változatai is (ismét A és B típusban, bár a legtöbb felhasználó csak a B típust ismeri), később pedig a micro USB verziók is (megint csak A és B típusban, bár a legtöbb ember itt is csak olyan kábelekkel találkozott, ahol a számítógép oldalán hagyományos nagy A típusú csatlakozó van, és csak az eszköz felőli oldalon található micro B).

A kisebb változatoknak nemcsak kompaktabb méretet, hanem hosszabb élettartamot is kellett volna kínálniuk, ami sajnos többnyire csak üres ígéret maradt. A nagy csatlakozó tipikus élettartama 1 500 kihúzási és bedugási ciklus, ezt a mini USB-nek 5 000 ciklusra, a micro USB-nek pedig akár 10 000 ciklusra kellett volna emelnie.

A legtöbb felhasználó észrevette, hogy „épp az ellenkezője igaz”, ami nem magával a csatlakozóval függ össze, hanem azzal, ahogyan az eszközben rögzítve van: míg a nagy USB-csatlakozók mechanikailag az eszköz szerkezetéhez vagy az alaplaphoz vannak rögzítve, a kisebb változatokat jellemzően csak ráforrasztják, és különösen a csavaró terhelés nagyon gyorsan tönkre tudta őket tenni.

Az eredeti kábelek már nem voltak elegendők

A továbbfejlesztett USB 2.0 specifikáció megjelenésével az adatátviteli sebesség 480 Mbit/s-ra nőtt, vagyis elméletileg 60 MB/s-ra – a gyakorlatban az interfész nagy kommunikációs többletterhelése miatt ritkán haladja meg a stabil 35 MB/s-ot. Az USB 2.0 megtartotta az összes csatlakozótípust, de ekkor már megjelentek az első problémák a kábelekkel, mert azok, amelyek teljes mértékben megfeleltek az USB 1.1 alacsony sebességeihez, már nem feltétlenül voltak elegendők az USB 2.0 nagyságrendekkel nagyobb sebességeihez. A kommunikáció szétesett, megszakadt, és jobb minőségű, jobban árnyékolt, USB 2.0-hoz tervezett kábelekre volt szükség.

Az USB 3.0, majd később az USB 3.1 és USB 3.2 megjelenésével a helyzet még bonyolultabbá vált, mert míg az első lépcsőnél elég volt a kábeleket javítani, itt már önmagában a kábel ereinek száma sem volt elég, és megjelentek a speciális „super speed” vezetékek.

Ezek már nem fértek el az eredeti csatlakozóban – és így eljött a konstrukciós „super speed” szörnyek korszaka: a super speed A típusú csatlakozó, amelynél a nagy sebességű vezetékek a normál érintkezők mögé kerültek. A B típusnál kaptunk egy púpokat idéző formát, amely mintegy hátizsákban hordozza a super speed vezetékeket, majd a legszörnyűbb teremtményt – a super speed micro B csatlakozót. Ez egy normál micro USB, amely mellé valami rémisztő frankensteini őrületben odavarrtak még egy téglalap alakú csatlakozót is, így egy karcsú és aszimmetrikus valami jött létre, amelynél nagyon oda kell figyelni, amikor az eszközbe dugod.

Az átnevezés zavart okozott

És hogy még nagyobb legyen a móka, az USB 3.0-t átnevezték USB 3.1 Gen 1-re, az USB 3.1-et pedig USB 3.1 Gen 2-re, ami az a poén, amellyel gyakran dobálóznak azok, akik „ehhez tényleg értenek”. Az eredeti szabvány neve SuperSpeed volt, és 5 Gbit/s sebességet tudott, az újabb változat SuperSpeed+ nevet kapott, és 10 Gbit/s sebességet ért el. Az újabb szabványt már a „univerzális” USB-C csatlakozón is megtalálod, amely – ahogy azt bizonyára már sejted – még véletlenül sem univerzális, csak első pillantásra annak tűnik.

Az USB 3.0 és társai korszakát működőképesnek, de az USB történetének kétségtelenül legkaotikusabb időszakának nevezhetjük. Mert visszafelé kompatibilisnek kellett lennie az USB 2.0-val, de technikailag nem volt lehetséges ugyanazokat a vezetékeket használni a legnagyobb sebességekhez is. Valójában a kettő hibridjéről van szó, és tulajdonképpen már majdnem nem is soros interfész, ahol az egyik vezetéken mennek az adatok oda, a másikon pedig vissza.

A megfelelő kábelt a megfelelő eszközbe

Az átlagfelhasználóknak, akik jellemzően az eszközt a saját kábelével együtt veszik meg, nem kell túl sokat aggódniuk: elég a megfelelő kábelt a megfelelő eszközbe dugni, és nem túlgondolni a dolgot. Ha gyakran cserélgeted a kábeleket, érdemes valahogy megjelölni azokat, amelyeket USB 2.0-hoz terveztek, azokat, amelyek még a régebbi USB 1.1 specifikációból származnak, és főleg azokat a különös tápkábeleket, amelyekben egyáltalán nincsenek adatvezetékek, és csak feszültséget visznek.

Figyelni kell az olyan különleges kábelekre is, mint az USB hosszabbítók (ezek nem feltétlenül tudják a nagyobb adatátviteli sebességeket), illetve a speciálisan bekötött kábelekre, mint például a USB OTG (USB On the Go), amelyeknél a bekötés fel van cserélve, mert ezeknél a telefon nem perifériaként működik, hanem éppen ellenkezőleg, hoszt rendszerként. És persze ott vannak az olyan furcsaságok is, mint az USB-A–USB-A összekötő kábel két számítógép összekapcsolásához és az adatok közöttük való átviteléhez. A régebbi kábelek között rengeteg furcsán bekötött „univerzális” kábelt találhatsz, úgyhogy légy óvatos velük!