A legrégebbi adathordozók: Az átállás a digitális adatokra

Legrégebbi adathordozók: Átállás a digitális adatokra – TARTALOM

1. A lyukszalag már a történelem része
2. A mágnesszalagok tömeges elterjedése
3. Fokozatos átállás a lemezes meghajtókra

A lyukszalag már a történelem része

A digitális adathordozók első formája a lyukszalag és a lyukkártya volt. A lyukkártyák régebbiek és tartósabbak, élettartamuk megegyezik a papíréval, de egyetlen kártya csak 80 vagy 90 karakter rögzítésére volt képes – ráadásul a megfelelő sorrendben kellett őket tárolni, hogy az adatsor értelmezhető legyen. A lyukszalag sérülékenyebb volt, létezett öt- és nyolcsávos változatban (így a karakterek kódolása öt vagy nyolc biten történt), viszont teljes programot is képes volt tárolni – ezért például programok betöltésére használták.

Mind a lyukkártyák, mind a lyukszalagok mechanikai igénybevételnek voltak kitéve a kezelés során, bár maga az írás csak perforálással történt, az olvasás pedig optikai úton. Ezeknek az adathordozóknak tehát WORM (Write One Read Many) szerepük volt – hasonlíthatnánk őket a modernebb írható CD-ROM lemezekhez. Alapvető hátrányuk az alacsony adatsűrűség, a szalagok esetében pedig az élettartam attól is függ, mi van rajtuk rögzítve – a teljesen perforált részek könnyen eltörnek. Ma már főként nosztalgikus vagy történelmi értékük miatt őrzik őket – például létezik az Altair Basic programot tartalmazó szalag másolata, amelyet Bill Gates írt az Altair 8800 számítógéphez. Az eredeti program 1975-ben készült, a Computer History Museum pedig egy Bill Gates által aláírt másolatot őriz.

A mágnesszalagok tömeges elterjedése

Mivel a számítógépeknek nemcsak olvasniuk, hanem ismételten írniuk is kell, viszonylag gyorsan áttértek a mágnesszalagokra. A mágnesszalag feltalálója a német Fritz Pfleumer, aki 1927-ben hozta létre. A mágnesszalag népszerű adathordozóvá vált analóg, később digitális felvételek tárolására is, a 20. század második felének tömegesen elterjedt adathordozói közé tartozott, és nagy kapacitású DLT szalagok formájában ma is sikeresen használják archiválási célokra.

Fokozatos átállás a lemezes meghajtókra

A szalag nagy kapacitást kínált, de gondot jelentett az egyes adatokhoz való hozzáférés sebessége. A gyors elérést kezdetben forgó mágnesdobokkal oldották meg, amelyek folyamatosan forogtak, így az adatok újra és újra a leolvasó fejek elé kerültek – később pedig a dobokat mágneslemezek váltották fel. Ezek nagyon hasonló elven működnek: a lemez folyamatosan forog, az adatok ciklikusan ismétlődnek, viszont szükség van egy mechanizmusra, amely a fejet a megfelelő sáv fölé pozicionálja. Ez az elv a klasszikus merevlemezeknél (HDD, Hard Disc Drive) gyakorlatilag a mai napig megmaradt.

A merevlemezek mechanikailag összetett és viszonylag érzékeny eszközök, amelyek könnyen megsérülhetnek, különösen működés közbeni ütés hatására, amikor a fejek összeütközhetnek a lemez felületével. Normál körülmények között a fejek a lemez felszíne felett lebegnek, így nincs mechanikai kopás, de az ütközés károsíthatja a fejeket, a lemezt vagy mindkettőt. Egy helyben álló számítógép esetében a sérülés kockázata viszonylag alacsony, de a mechanikai meghibásodások a 20. század végi számítógépek esetében gyakran okoztak jelentős adatvesztést.

A hétköznapi adatátvitelhez a floppy lemezek, azaz a diszkettek jöttek létre. Ezek rugalmas felületűek, amelyre mágneses réteg kerül – és a fej olvasáskor és íráskor közvetlenül érintkezik vele. Ez a típus hordozás szempontjából ellenállóbb, mert csak a rögzítési réteget viszed magaddal, amely ráadásul rugalmas is, így megfelelő tokkal – amilyennel például a 3“ és 3,5“ diszkettek rendelkeztek – kibírja a hétköznapi használatot. Problémát viszont a korlátozott élettartam jelent, mert a fej és a hordozó közvetlen érintkezése mechanikai kopást okoz. A diszketteknél számolni kell a véges élettartammal – a meghajtókat pedig időnként tisztítani kell, mert a fejek a kopás miatt szennyeződnek.

Míg a mágnesszalagok és a merevlemezek folyamatos fejlődéssel egyre nagyobb kapacitást kínálnak, a diszketteket és cserélhető lemezeket ma már minden formájukban elavultnak tekintjük – még a nagy kapacitású változatokat is, mint a Bernoulli-, JAZ- és ZIP-lemezek. Bár archiválási élettartamuk megfelelő körülmények között akár évtizedek is lehet, ma már nehéz hozzájuk olvasó meghajtót találni. A leggyakoribb diszketttípusokhoz még mindig kaphatók USB-meghajtók, a régi merevlemezek pedig IDE–USB átalakítóval csatlakoztathatók. Ha még mindig értékes adatokat tárolsz rajtuk, mindenképpen javasoljuk, hogy mentsd át őket modernebb tárolóra, még ha az eredeti példányokat természetesen meg is tarthatod. Megfelelő tárolás mellett (száraz, szobahőmérsékletű, stabil környezet, mágneses mezők nélkül) akár 50 évnél is tovább megőrizhetők.